Sosem voltam ennyire boldog!

Huszonhárom éves voltam, jól fizető állással, barátokkal, a nagy betűs Férfival.
Várandós lettem. Nem terveztük, viszont én nagyon boldog voltam. A boldogságomat csupán egyetlen dolog árnyékolta be: tudtam, hogy párom szülei nem fogják jól fogadni.

A nagy beszélgetés vége, mikor is minden mondat úgy hangzott el, mintha tragédia történt volna, az lett hogy el kell döntenünk mi legyen!
Nem igazán volt kérdés számomra, de a párom elbizonytalanodott. Elmondtam neki, hogy lelkileg nem tudnám sem megtenni, sem túltenni magam rajta. Úgy döntöttünk, megtartjuk. A szülei szerint ez hiba volt, számomra pedig innentől kezdődött maga a pokol.
Szerelmes voltam. Háromszor nyugtatott meg, hogy minden rendben lesz, hogy megtartjuk a babát, mégis mindig sikerült lebeszélni a nagy betűs Férfit...

A szememben már nem is olyan nagy betűs, már nem is olyan Férfi.

"Nem akarom! Nem így terveztük! Nem is szeretsz, ha eldobnád a terveinket, lesz később is alkalom."

Gyáva voltam kiállni magunkért, hagytam, hogy sodródjak tovább ezen az úton!
Gyorsan kellett cselekedni, nehogy kifussunk az időből, kórházakba jártunk, de sehol nem kaptunk megfelelő időpontot, hogy megállapítsák a terhességi kort. Végül egy magán orvos fogadott soron kívül minket.
Nem tudtam elmondani miért jöttünk, csak zokogtam. Sebaj, mert a párom helyettem intézett mindent.

Összetörve feküdtem a nőgyógyász asztalon, miközben megállapították a terhességi kort.
Ekkor már nagyon erős rosszulléteim voltak. Se enni, se aludni nem tudtam, a munkában pedig hasznavehetetlen voltam. Egy este hazaérve cetli várt minket az asztalon. Egy magánklinika telefonszáma és időpont a Családsegítőbe. Megtörve, zokogva, néma segélykéréssel bámultam a családsegítő hölgyre. Azt vártam, hogy valaki meglát, meghall, felkarol. Gyáva voltam.
A három nap gondolkodási idő alatt éltem át életem legnehezebb napjait. Mégis sikerült valahogy erőt vennem magamon, és egy kis ellenállást mutatni, melynek következménye az alábbi mondat lett:

"Ha megtartod elhagylak!"

Már egyáltalán nem is volt Férfi számomra, mégis szerettem, ezért aláírtam a papírt.
Nem esett meg a szíve rajtam, bár butaság volt ilyesmire várni, még akkor sem sajnált, mikor a munkaidő legjavát az orvosi szobában töltöttem. Az orromból ömlött a vér és gyógyszerekkel próbálták a vérnyomásom normalizálni.

Lelkileg és fizikailag is kimerültem. Még a puszta lét is oly sok erőfeszítést igényelt. Volt egy utolsó próbálkozásom, amivel hatni próbáltam rá. Elmondtam, hogy ha van bármiféle Istenség, akkor nem fog hagyni felébredni a műtőasztalról.
Üres tekintettel nézett rám.

Már nem a szerelme, hanem a legnagyobb problémája voltam.
...
Kezemben a csekk.
" Helyesen döntöttél. Nem fog fájni. Lelkileg annyit sem érzel, mint mikor a kutyád meghalt. SEMMI ERŐSZAK NINCS EBBEN!

Amúgy is, nem vagy anyának való!"
Mondta ezt egy anya..... NEM!!!!!

Valami megváltozott, láttam magam, ahogyan ott fekszem, miután kitépték a szívem, mert igenis lehet ragaszkodni egy 8 hetes apró kis magzathoz, hiszen a szíve az enyémmel együtt dobogott. Nem élhettem az életem hátralévő részében lelki nyomorékként csak azért, mert "nem így terveztük" .
Vállaltam a következményeit.

Pár perc leforgása alatt lettem 2 hónapos várandósan kidobva.
De már nem kellett, ami eddig volt. Úgy éreztem nincs szükségem senkire, nem kell az a boldognak hitt jövő, nem kell az a hazug szerelem!

Egyetlen dolgot akarok csak! A kisbabámat! Azt a kis csöppséget, akinek olyan gyönyörű dallamként dobogott a szíve a 7. héten.

Ha Ő az enyém, akkor semmi más nem kell! Megtartottam. Egyedül nevelem.

SOSEM VOLTAM ENNYIRE BOLDOG, ENNYIRE ERŐS, ENNYIRE ÖNÁLLÓ ÉS ENNYIRE BÜSZKE!