Mit tegyek most?

Drága Kismamák! 

Azért osztom meg a történetemet, mert az elmúlt időszakban, sok olyan esetről hallok, hogy a kismamák elbizonytalanodnak a kisbabájuk megtartásával kapcsolatban. Úgy gondolom, ha csak egyetlenegy életet megmentek, akkor már megérte leírnom.

Volt egy párkapcsolatom. Az első 2 éve maga a csoda, aztán elkezdődtek a problémák. Ivás, buli, haverok.... az első pofon, az első bántalmazás stb... igen én ostoba módon vele maradtam. Aztán a legaljára csúszott. Ha elhagytam fenyegetett, lelkileg zsarolt, ha visszamentem bántott. Aztán amikor úgy tűnt minden rendeződött végre, várandós lettem.... 

Had ne mondjam a szüleim mennyire féltettek ettől az embertől és mennyire nem ilyen életet szántak nekem. Ahogy kiderült az állapotom, szinte mindenki az abortuszt javasolta. De tényleg. Hozzáteszem a családom ritka összetartó, támogató család, ezért is esett olyan rosszul tőlük ez a szörnyű ötlet. Sőt inkább a belehajszolás. A párom természetesen meg akarta tartani, hogy ezzel is legalább magához láncoljon. 

Végül beadtam a derekam, hogy elmegyek az abortuszra. Egy magánkórházra esett a választásom. De csak kimondtam,mert a szívem nagyon tiltakozott. Az összes nappalt és éjszakát átsírtam. Cikáztak a gondolataim. "Inkább menjen el magától a baba, inkább megtartom, nem bűnhődhet az én hülyeségem miatt, inkább elmegyek, nem kell ilyen embertől gyerek." Aztán a kijelölt napon mégis elmentem a kórházba. Végig zokogtam a vizsgálaton. Kértem a dokit, hogy mutassa meg a kijelzőn. Szörnyű volt. Azt éreztem agyon akarom verni magam. 

Láttam, hogy a doki is elég bizonytalan, hogy most mit is akarok vagy mi is lesz. Fogalmam sincs milyen ötlettől vezérelve de fel tettem neki a kérdést: "Mit csináljak?" 

Azt mondta: " én nem mondhatom, hogy tegye meg, én a magzat védelmére esküdtem fel!" 

Azzal a lendülettel felálltam és haza is jöttem. Tanakodtam, pszichológussal beszélgettem, motivációs kisfilmeket néztem... aztán újabb hullám.... nem tartjuk meg. Bementem a megyei kórházba a kis batyummal, hogy abortuszra jöttem. Megkaptam a szobámat, vártam a soromat. Szégyen volt. Körülöttem kismamák nagy pocakkal, izgatottan várták a nagy napot, én meg megölöm a saját gyerekem. Gyönyörű. Lifttel mentünk fel a két szobatársammal oda, ahol felhelyezik azt a tágítót. Ők már rutinosak voltak, szinte nevetve mondták, hogy bemennek előttem. 

Mivel végig zokogtam, az egyik meg is jegyezte, hogy "nyugi csak az első 3 fáj, utána már megszokod". Te jó isten- mondom. Végzett mind a kettő. Bementem. Minden rideg, fényes, fém, közömbös, lekezelő, amit érdemeltem. Felfeküdtem. "Ez így nem jó, csússzon lejjebb, még lejjebb, még mindig. " kikötözés, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Ilyet meg nem éreztem. olyan volt mintha megfojtanának, erőszakkal csinálnak olyat, amit nem akarok. Egy pár perc múlva erős dühkitörésem lett. Olyan, amilyen se előtte se azóta nem volt. Azonnal ellöktem mindenkit és leugrottam az ágyról. Folyamatosan azt kiabáltam, hogy én ezt nem akarom. 

Azt mondták van 2 percem eldönteni mi lesz. Arrébb mentem pár lépést. Csak úgy zuhogott a rengeteg gondolat és érzés a fejemben. De meghoztam azt a döntést amit végig diktált a szívem. Amit ÉN AKARTAM! Csak majdnem hagytam magam. De úgy döntöttem MEGVÉDEM A GYERMEKEMET! Bárkitől és bármitől. Visszamentem és megmondtam, hogy köszönöm a részvételt de én most inkább hazamennék. A sok lenéző tekintetből hirtelen elismerő pillantások lettek. Mind gratuláltak, hogy ilyen döntést hoztam. 

De nem éreztem úgy, hogy ezért nekem gratuláció járna. Szégyelltem magam amiért ott voltam. A mai napig. Mai napig nem bocsátottam meg magamnak, s talán nem is fogok. De a Mindenhatónak a mai napig mindennap halat adok ezért a kisbabáért aki ma velem van. Egy egészséges, gyönyörű, boldog kisbaba, akinek mindennap elmondom legalább 300-szor, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire csodálatos vele az életem. Ezzel csak annyi lett volna az üzenet, hogy anyukák, kismamák! Nagyon kérlek titeket ne hagyjatok az elnyomásnak, ne másnak akarjatok megfelelni. Bízzatok magatokban és a gyermeketekben. Hiszen kire számíthatna, ki védhetne meg őt, ha nem az édesanyja. Ők bíznak bennünk, azért választottak minket. Ezt a bizalmat nem játszhatjuk el, nem "hallhatjuk meg" azzal, hogy abortáljuk őket. Drága kis ártatlan életeket, akik azért akarnak jönni hogy szeressenek és szeressük őket. Nehéz, kilátástalan volt a helyzetem, de itt vagyunk, élünk, jól, együtt neveljük a drágaságunkat és bár vannak nehézségek, de a nagyja megoldódni látszik. De még ha nem is oldódott volna meg?! Akkor sem a gyerekem fogja elvinni a balhét. Az abortusz nem megoldás. Minden nehéz helyzetben levő, tanácstalan kismamának rengeteg erőt és kitartást kívánok. Kérlek higgyétek magatokban és a kisbabatokban. Semmi nem tart örökké, minden rossz elmúlik és megoldódik! Kellemes, boldog babavárást kívánok nektek, Kismamák!