Hallottam a gyermek szívverését!

Az Életre Alapítvány önkénteseként gyakran végeztem fiatal nőknek terhességi tesztet. De azon az áprilisi éjszakán, mikor a saját tizenhét éves lányomnak csináltam, remegett a kezem. A teszt pozitív volt. Egymásra nézünk, nem akartunk hinni a szemünknek, aztán a lányom elsírta magát. Másnap vérvizsgálaton voltunk és ez megerősítette a korábbi eredményt. Néhány napig még beszélgettünk a terhességéről. Minden tapasztalatom bevetettem, amit a tanácsadóban szereztem. A férjemmel együtt megmondtuk neki, hogy mindenben segíteni fogunk, csak ne menjen abortuszra. Segítünk neki a gyerek gondozásában, és persze anyagilag is támogatni fogjuk. Azt mondta erre, hogy az abortuszt nem élné túl, ezért talán az lenne a legjobb megoldás, ha a gyereket örökbe adnánk. Újból járni kezdett az iskolába, és a dolgok változni kezdtek. Mindenekelőtt ő maga változott meg. Korábban robbanékony természet volt, most mintha visszahúzódó le volna, korábban nyílt volt velünk, most egyszerre szótlan le és kimért. Korábban, ha az állapotáról beszéltünk, bizalmas szeretettel fogtuk egymás kezét. Most egyszerre már nem engedte, hogy hozzá érjünk. Ereztem, hogy valakinek a befolyása alá került. Rövidesen azt is megtudtam, miről van szó. Az egyik barátnője tanácsára ugyanis felhívta a Nemzetközi Tervezett Szülőség (International Planned Parenthood Federation) elnevezésű szervezetet. A lányom attól kezdve tehát együtt működött ennek a szervezetnek az egyik "haláltanácsadójával". A szülők számára szinte elképzelhetetlen, milyen logikusan kezelik a fiatalokat ezek a személyek. Azt adták be neki ugyanis, hogy már elég idős az önálló döntéshez. Meg hogy egy gyerekkel örökre elronthatja az életét. Azt állították, hogy segítenek rajta és úgy rendezik el a dolgokat, mintha mi sem történt volna. Aljas módon azt mondták neki: "A szüleidnek nem kell tudniuk róla, meg hát amúgy sem kell a beleegyezésük." Ennek a szervezetnek az a legnagyobb aduja, hogy olyasmire beszélje rá ezeket a fiatalokat, amivel a szüleik sohasem értenének egyet. Ez lehetővé teszi nekik, hogy a gyerekeket fellázítva a család meggyőződése ellenére cselekedjenek. A lányom azt mondta, hogy már döntött . Azt mondta, az abortusz az egyetlen lehetőség. Megkérdeztem, hogy tisztában van-e azzal, hogy ezáltal megöli a gyerekét, a mi unokánkat. Azt válaszolta, igen. 

Minden válasza mechanikus volt, nem volt benne semmi lelki átélés. Tudom, hogy számára ez volt az egyetlen lehetőség. Csak ezzel az érzéketlenséggel lehet kibírni azt a helyzetet, amelyben az embernek keménynek kell lennie önmagával és a lelkiismeretével szemben, hogy elfogadhassa az abortuszt. A terhességmegszakítást május 11-re tűzték ki. Mi, szülők, a pozitív teszt áprilisi éjszakája óta egyfolytában csak imádkoztunk. Most már teljesen reményvesztettek lettünk. Imádkoztunk az unokánk életéért. Iszonyatos volt a kiszolgáltatottság, hogy miközben az abortuszpártiak megölik az unokánkat, megcsonkítják a lányunkat, mi ez ellen semmit sem tehetünk. A gyerek apja az mondta a lányomnak, hogy elviszi őt a kórházba, és megtéríti az abortusszal járó kiadásokat. Május 11-én reggel csendben, szótlanul magába zárkózva hagyta el a házat. A tekintete ijesztően üres volt. A házunk kriptává változott . Se én, se az apja nem tudtunk egy szót sem szólni. Csak csendben imádkoztunk a lányunkért és annak a gyermeknek a lelkéért, akit sohasem fogunk látni. Minden Isten kezében volt, mi pedig kétségbeesve fohászkodtunk. Tudtam, hogy e pillanattól kezdve más lesz a család élete. Amikor délután hazajött , szörnyen nézett ki. Sírt, és csak járkált föl és alá, mint egy alvajáró, akit egy szörnyű, ezúttal valóságos álom kerített hatalmába. 

Barna papír zsebkendőbe fogamzásgátló tablettákat, vérhígító orvosságot, antibiotikumot és fájdalomcsillapítót csomagoltak neki, aztán hazaküldték. Ápoltam, de nem tudtam megkérdezni tőle, hogy érzi magát. Tudtam, hogy mit tettek vele, és hogy mit tettek a gyerekkel. Tőlünk telhetően mindnyájan igyekeztünk, hogy az élet menjen tovább. A veszteség óriási volt és mi reménytelenül hánykolódtunk. Gyakran hagyta el ajkunkat a néma fohász, hogy "legyen meg a Te akaratod". Soha nem tudtam elképzelni, mit tervez velünk a Mindenható. Négy hét múlva be kellett mennie a Nemzetközi Családtervezési Szövetség (IPPF) által fenntartott abortuszklinikára felülvizsgálatra. Úgy tűnt, hogy imáink meghallgatást nyertek. A felülvizsgálatról hisztérikusan, kiborulva tért vissza. A kivizsgálás után azt mondta neki az egyik nővér, hogy még mindig meg van nagyobbodva a méhe. Amikor pedig újból terhességi tesztet csináltak, azt mondták neki, hogy még mindig állapotos, mert az abortuszt rosszul végezték el.A családtervezési szövetségben lévő úgynevezett barátai mind ellene fordultak, és azt állították, hogy ilyesmi nem szokott történni, ő pedig megijedt, mert nem végeztek rendes munkát. Azok o újabb időpontra akarták rávenni, de a lányunk inkább hazajött. Amikor elmondta, hogy mi is történt, a fejem majd szétrobbant a rémülettől és a hirtelen megkönnyebbüléstől. Amikor megpróbáltam beszélni valakivel a családtervezőktől, azok o már szóba sem akartak állni velem. Akkor aztán a Teremtőt kértem, hogy most már ő irányítson és ő segítsen minket, hogy mit is tegyünk. Elsősorban arról kellett megbizonyosodni, hogy vajon él-e még a baba. A helybeli nőgyógyásszal megegyeztem, hogy másnap elmegyünk hozzá. Azon az éjszakán éreztem, hogy Isten mily hatalmas a mi házunkban, és éreztem, hogy a következő napokban az ő eszköze leszek. A lányom vizsgálata alatt a váróteremben várakoztam. Pár pillant múlva behívott a nővérke. A kis helységben o feküdt a lányom. Sírva fel akart tápászkodni, de visszahanyatlott, miközben suttogott valamit, amit nem értettem. Letérdeltem hozzá, a fülem ajkához tettem és akkor ezt mondta: − Hallottam a gyerek szívverését!Tehát él!

Másodszor is éreztem, hogy Isten ujja megérintett minket. Az orvos azt kérdezte a lányomtól, hogy meg-e akarja tartani a gyereket, mire ő azt suttogta, igen! 

Másnap következe az ultrahangos vizsgálat, hogy megítélhessék a gyerek állapotát. Én akkor már érdekes módon éreztem, hogy már nincs veszélyben az élete. Az ultrahangos kivizsgálásnál láttam először az unokámat. Láttuk, hogy mozgatja a kezét, a lábát, a fejét. Amennyire meg tudtuk ítélni, a gyerek egészséges volt. Kifelé jövet a felvételi nővér könnyes szemmel mondta a lányomnak: - Hát ez egy csoda! A lányom meg azt felelte: − Igen, valóban az. Az asszisztensnő délután telefonált, hogy szeretne beszélni velem az orvos. A hangja komoly volt és ettől megijedtem. De valami történt a lányommal is, aki tökéletes nyugalommal mondta: − Anya, a baba teljesen rendben van. Tökéletes magabiztossággal mondta ezt és szemében földöntúli fény ragyogott.

Az orvos egy gyönyörű, drága faragott íróasztal mögött fogadott. Gondterhelt volt, és azt állította, hogy az ultrahangos vizsgálat eredménye bizonyos rendellenességekre utal. A gyermek tíz és fél hetes és valami baja van. Aztán tovább magyarázgatott és gyakran használt önmagukban is ellentmondásos, zűrzavaros orvosi kifejezéseket. És akkor a fejemben megkondult a vészharang. Korábban nem ismertem őt személyesen. Azt mondta a lányomnak, hogy az időpont még mindig jó, tehát nem gond a terhesség megszakítása. Ez a férfi is el akarta pusztítani a babát! A lányom előbb rám pillantott, aztán egyenesen az orvos képébe mondta, hogy nem! Később aztán fölkerestünk egy hippokratészi esküjéhez hű, életvédő beállítottságú nőgyógyászt. Már az első látogatásnál elmondtunk neki mindent. Ő megdöbbenve nézett a lányomra, és azt mondta neki: − Ez a gyermek azért fogant meg, hogy életben maradjon. December 25-re volt kitűzve a szülés. Akkor újra éreztem az Isten jelenlétét a vizsgálószobában. Kéthetente újra meg újra megismételték az ultrahangos vizsgálatot. Minden azt mutatta, hogy a gyerek rendesen fejlődik. Idővel persze elterjedt ez a hír a barátaink és az ismerőseink, a velünk egy templomba járók között. Közösen imádkoztunk. Kislány unokánk egy hónappal korábban, november 24-én jött világra. A lányunk szülési fájdalmai alig húsz percig tartottak. A gyerek 2,7 kg-os volt és minden szempontból hibátlan! A templomunkban húsvét táján egy éneket szoktunk énekelni, amely így kezdődik: Osszuk el a fájdalmat, mit a halál közben kell elszenvedni, így élve maradunk, így a halált legyőzzük, így újból feltámadunk. Amikor először néztem meg az unokámat, azt a fiatal lelket, gondolatban ennek az éneknek a sorai szólaltak meg bennem. Egyszer már szinte eltemettük, egyszer már halottnak hittük, ma viszont 61 évesen a karjaimban az én leányunokám. A könnyeink örömkönnyek voltak, az ő feltámadásának örömkönnyei. A lányunk kiválasztott volt, mert Jézus Krisztustól rengeteg szeretettel feloldozást nyert. Életünk mostantól már egy, új csodálatos élet, amelyet egy gyermekhang csobogó patakja hint be gyöngyeivel.