Abortusz vagy élet?

Igazából sosem érdekelt a téma. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, el kell mondjam, hogy az állatokért rajongtam. Férjem meg is jegyezte viccesen, hogy hamarabb mentek meg egy útszélén látott kutyát mint egy bajban lévő embert. Bár már több mint 6 éve voltunk házasok, én soha egy pillanatig sem éreztem, hogy készen állnék az anyaságra. Biztos voltam abban is, hogy védekezés mellett nem leszek várandós. Aztán egy nap én is könnyelmű voltam....és legközelebb már a nőgyógyászati vizsgálóasztalon fordult meg velem a világ, amikor megláttam azt a picike világos foltot a monitor képernyőjén. Azt hittem elájulok. Majd vegyes érzelmek kíséretében szédültem ki a rendelő ajtaján. 8 hetes volt egy kis valaki ... bennem. A gólya váratlanul és hívatlanul, kopogtatás nélkül egyszerűen ránk rúgta az ajtót.

Hogy saját önszántamból mikor mondtam volna igent a babavállalásra? Talán soha. Ahhoz túl gyáva voltam. Mindig lett volna ürügy, hogy épp miért nem. Viszont, ha úgy hozza az élet, hogy mégis megtörténik...  eszembe sem jutott volna elvetetni őt, arra nem lettem volna képes ...már akkor sem. A sors, vagy Isten (ki hogy értelmezi) azonban furcsa játszmába kezdett, és tanított. Hatalmas leckét adott. A vizsgálat után pár nappal vérezni kezdtem. Azt hittem elment a baba. Valahol tudat alatt talán még örültem is, hogy visszakapom a régi életem. Minden úgy lesz mint azelőtt. Aztán szomorú lettem, bizonytalan, és keserű. Mintha valamit mégis csak elveszítettem volna. Ültem az ágy szélén napokon át és sírtam. Akkor és ott megsejtettem a nagy igazságot, hogy az élet ami bennem elkezdődött ajándék. Talán mégsem voltam érdemes rá?! A vérzés elmúltával remegő kezekkel csináltam egy újabb tesztet. Már nem reménykedtem benne, hogy a méhemben hordom őt, de mégis megtörtént a csoda. A teszten két kis piros csík jelezte, hogy többen vagyunk, hogy él a babám. A következő orvosi vizsgálatig hihetetlen belső változások történtek a lelkemben, szinte átlényegültem. Ismeretlen boldogság öntött el. Dehogy akartam már a régi életemet.

Őt akartam teljes szívemmel, lelkemmel!

Hogy miért mondom ezt el? Mert azt hiszem életre szóló lecke a gyávaságról, félelmekről, bátorságról, az ajándék elfogadásáról. A csoda, akiről meséltem öt esztendős. A kislányom. Elmondhatom, hogy ami ő előtte volt, az mind semmi hozzá képest.

Azóta testvérei is lettek, én pedig minden várandósság alatt leültem velük és elmeséltem nekik most éppen mekkora is a pocaklakó odabent. Néztük együtt a képeket, hogy mit is tud egy 8-9-12 hetes magzat. 12 hét. Átvillant bennem. Ez az abortuszhatár. Egy ekkora baba érezhet? Tudhat róla, hogy mi történik vele? Tudja azt is, ha nem tartják meg? Hogyan éli meg mindezt? Aztán gyorsan elhessentettem magamtól a gondolatot...egészen pár hónappal ezelőttig.

Már nem tudom pontosan hogyan is kezdődött. Elkezdtem olvasni mindent ami a témában szembejött. A legeslegdurvább dolgokig mindent tudni akartam. Olvastam részleges abortuszról, ami azóta is a legszörnyűbb rémálmom. Láttam széttépett magzati maradványokat. A rengeteg lelki roncsról. Olvastam nőkről akik közvetítették a neten hogy most épp abortálják a gyereküket, és hogyan is hat az abortusztabletta. Volt aki azt írta, hogy egy semmiség, más pedig, hogy életeket tesz tönkre. Elgondolkodtam azon, hogy aki válsághelyzetben van és döntésképtelen, az ebből a több hónapnyi anyagból vajon mit fut át? Kit kérdez? Honnan tájékozódik? Ha elmondanám neki hogy mi ez, nem csak az eljárás maga, hanem a lavina amit maga után gördít, vajon az életet választaná? Hogyan lehetne mindezt a szörnyűséget megelőzni?

A választ még ma sem tudom, de hajt valami megmagyarázhatatlan vágy arra, hogy az anyaméh valóban egy csodás hely legyen, hogy a gyermekáldásra felkészületlen párok igenis védekezzenek. Ha pedig másképp alakult, akkor el tudják azt fogadni és örömmel adjanak életet. Hogy a társadalom felébredjen végre és ne nyomja az anyákat a terhességmegszakítás, mint megoldás felé, ha nem tudják vállalni a babájukat vagy csak bizonytalanok.

Mert azok alapján amit tudok, már átlátom, hogy az abortusz bizony nem az. Tudom hogy hosszú idő kell a változáshoz, és nem lehet mindenkit megmenteni sem a tetteitől, sem önmagától, de remélem valamit mégis tehetek. Ahogyan ti is, akik a soraimat olvassátok. Beszélek majd az eljárásról, a lelki hatásokról, a feloldozásról, a gondolatok erejéről. Arról is, hogy nem születünk anyának. Ahhoz egy minimum 9 hónapon át tartó hosszú de nagyon szép út vezet. Anyává alakulunk azok által a dolgok által, amiken azzal a kis élettel együtt keresztül megyünk.